Édesanyánkat a kórház után a Máltai Szeretetszolgálat fogadta be. Minden tiszteletem az ott dolgozó orvosoké és gondozóké.  Anyukámnak komoly fájdalmai voltak, alig evett, ivott.Állapota óráról-órára rohamosan romlott, feladta, Édesanyám hétfőről keddre virradóra elhunyt. Annyi mindent kéne írni, mondani, de béna az elmém, még fel sem fogtam egészen, csak a  nagy szorítást érzem a szívem körül. Amíg lehetett, ültem az ágya mellett abban a reményben, hogy tudok valamit segíteni. Remélem, így volt.

A legfelháborítóbb az egészben a körzeti orvos, aki évek óta kijárt (az utóbbi időben a gondok miatt egyre sűrűbben), értesülve a dolgokról segítség helyett csak jobbulást bírt kívánni(???)a  mamának. Ezt a rohadt cinizmust!!!! Ahelyett, hogy már régen szólt volna, figyelmeztette volna a családot, tanácsokat adott volna, hogy az egyre furcsábban viselkedő mamával hogyan kell és lehet bánni. Ehelyett jött, a pénzt eltette, a család meg most a kórházban értesül a való világról. Bravó, bravó!!!

Nem tudom, mi a rosszabb: rosszat álmodni, vagy a rossz álomból a még rosszabb valóságba felébredni. Menekültem volna vissza, de már nem sikerült... Na, most a nagybetűs feladta a leckét és nincs kibúvó.Súlyos agyérelmeszesedés+ Parkinson kór, a beteg állandó felügyeletet igényel, egyébként meg vigyed haza. Főleg a kedves doktornő stílusa a mellbevágó, ilyenkor jut az ember eszébe, hogy talán jobb lenne, ha inkább külföldön kamatoztatná ezt az "empatikus" képességét. De sajnos itthon teszi. Te meg nyelsz, udvarias maradsz, nem küldöd el az anyjába, hanem csendben pánikolsz, ha dolgozol, ha nincs arra lehetőséged, hogy éjjel-nappalra szakképzett ápolókat fogadj fel, akkor mit is tehetsz.

Gyerekek, az élet nagy tréfamester. Nem aprózza a kellemetlenségeket, bajokat. Csak kapkodjuk a fejünket és azt sem tudjuk, hogy most melyiken idegeskedjünk. Anyukám kórházba került, állapota kétségbeejtő. Tavaly ugyanez játszódott le, csak akkor szegény Apukám volt a "főszereplő".
Közben napról-napra várjuk, hogy Magzatka sorsa eldőljön. Menesztik, vagy maradhat, ez itt a kérdés. Ahogy telik az idő, úgy válik bizonyossá, hogy az egyik rosszabb, mint a másik.
De, hogy színesebb legyen "unalmas" nyugdíjas életünk az arra illetékes szerv is leveleivel riogat minket. Az ürügy egy vagy 2 éve felszámolás alatt álló bt, amelynek a bevételei még fénykorában is igen vérszegények voltak, majd miután hosszabb távon csak kiadás volt, és remény sem a bevételre, így a sürgős megszüntetés mellett döntöttünk. Persze nem számoltunk azzal, hogy ügyvéd úr még a papírjainkat is elhagyja, így vagy 3-4 hónap után még az indítást is újra kellett kezdeni. Na a pompás kezdéshez  méltó a folytatás, ami még mindig tart... és csak fizetünk, csak fizetünk és dühöngünk, és reménykedünk, hogy az újabb durva sáp után végre felszámolódunk.

Csak a rossz hírek, egymásután  szépen sorban. Titokban reménykedtem, hogy ez az év picit jobb lesz (nem nagyon, csak picit...). Legalább szuszoghatunk egyet a következő rossz széria előtt, de nem... Újabb és újabb csapások érnek minket, de legalább egyenlőség van, mert mindenkire jut,  szülőre,  gyerekekre is, szóval nem marad ki senki, hogy a.... (ide egy nagyon cifra káromkodás helyettesíthető be- igény szerint). Így az igazi, össztűz, hogy ne legyen időm egy kellemetlenségen, bajon nyavalyogni. Mit mondjak, mostanában nem nagyon volt kedvem írni, de úgy látszik hiába várok arra, hogy valami vidámat, biztatót írjak. Ez van..., rosszat sejtek: a tavalyi év is valahogy így kezdődött, nem is merek belegondolni, mi lett belőle.